Eljött a Nagy Nap már több, mint 24 órája, megtörtént, aminek meg kellett történnie, az is, aminek nem, a lényeg, hogy a Mumbai Nemzetközi Reptér 1B termináljában ülök egy szolidan kényelmes széken és várom, hogy leteljen az átszállásra szánt 18 óra (már csak 4 óra van hátra).

Budapest - Mumbai (vagy Bombai, nem igazán tudom nyomon követni az indiai városok neveit, azt hiszem mindkettőt használják erre a településre). Azt, hogy mit is keresek itt, majd kicsit később, kicsit frissebb állapotban meg fogom írni, valamiért a széken és repülőn való alvás nem töltött fel sok energiával. Azt, hogy képes vagyok még valamennyire értelmes tevékenységet folytatni, az eldobható agyagbögrében kapható Massala Chai teának köszönhetem, bár meg kell jegyezni, én sokkal jobbat csináltam otthon, de ezt nem árultam el a klasszikus chaiteafőző kaszt tagjának, a végén szakítana mesterségével és elindítani egy társadalmi reformot, ami a k(l)asszrendszer és talán India, bár kevésbé drasztikus forgatókönyv szerint csak a hinduizmus felbomlásához vezetne, szóval megrögzött konzervatívként próbálom úgy megőrizni ezt a kultúrát, ahogy találom, találtam. Vagy lehet inkább azzal van összefüggésben ez, hogy najó, nem lövöm le a poént, mert felbontaná ennek a blognak a nagyon szigorú struktúráját, mert in medias res kezdés kell, a feszültség kellő megteremtéséhez, ab ovo Leda kicsit nehézkes lenne, főleg, hogy huhú ez nem is blog lesz, hanem eposz! Lassan körvonalazódik fejemben, hogy az enumeráció, a deus ex machina és társai hogy is jönnek képbe, bár a klasszikus formáját tartani nem tudom, nm lesz annyi időm talán, kezdetben biztosan nem és a verselés sosem volt erősségem.

Az út viszonylag unalmas volt, bár eddig egyszer repültem (mármint utasszállítógéppel) és eleinte mint egy kisgyerek ugrándoztam egyhelyben és ujjongtam némán, mert féltem, nem mertem elárulni beavatatlanságom, a végén még L betűt mutattak volna a hátam mögött és azt mindenféleképpen el kellett kerülnöm, ezért begubóztam sarokba, a vészkijárat mellé, csorgattam nyálam az ablakra, s az ott megmutatkozó csodákra, felszállás, sivatag, tenger, hegyek, városok, olajfúrótornyok a tengeren (huhú, micsoda kombó!), tankerhajók, landolás, s a legjobb rész a végtelen sorokban tömörülés, várni a beengedésre, vagy nem tudom mire, lehet, ez is a repjegy árában benne volt, élethű sorszimulátor, nehogymár az emberfia úgy mehessen bárhova, hogy ne álljon sorba, hozzátartozik a szociokulturális nevelésünkhöz, hogyha utazuunk, akkor mindenféleképpen sorban kell állni, meg kell várni, hogy pecsételjenek, mutassanak egy pontra, ami egy kamera, nézz bele, bélyegző, intés, következő sor. Sokkal autentikusabb. És a banánköztársaságok hangulatát idéző gépfegyveres őrök minden sarkon a reptéren.

Hmm. Vannak olyan emberek is, akik nem hordanak géppuskát magukkal, hanem színes ruhákat, de ezek nem annyira releváns információk, mivel eddig Indiából eddig csak annyit láttam, hogy egyik reptér és annak két terminálja, igaz, közben volt egy pár perces buszút egy nyomornegyeden át (vagy ez csak egy lakópark?), a végén kiderülne, hogy igazából a színes ruhás emberek vannak kisebbségben és igazából itt az a #yoloswag ha van egy géppuskád és kiállsz pózolni nagyon komoly és hivatalos fejjel bárhova. A legyolobb hely persze a reptér. 

Következő felvonás. Sor, semmi sör.